AZ ÜRESSÉG MEGTESTESÜLÉSE - Csurgai Ferenc szobrászművész kiállítása, Budapest, Fuga, 2016

CSURGAI FERENC


« Menü · Kapcsolat

AZ ÜRESSÉG MEGTESTESÜLÉSE

Csurgai Ferenc szobrászművész kiállítása, Budapest, Fuga, 2016


A Csurgai Ferenc legújabb, és a közelmúlt alkotóperiódusának terméséből válogatott műveit felsorakoztató tárlat kapcsán a modern szobrászat, illetve a jelenkori tárgyalkotó művészet csaknem minden korábbi ismérvet, kategóriát, jellemzőt megváltoztató, újító szellemiségről kell beszélnünk. Arról, hogy e művészeti ágazat alkotói közül néhányan, mint amiként Csurgai Ferenc is, szisztematikusan, több évtizeden át ívelő munkával, kitartó kutatásokkal távolodnak el a konvencióktól, a rég bevált, és igencsak unalmassá vált módszerektől és megoldásoktól, és az anyaghasználatot, a technikaalkalmazást, a műfajt és a műformát is átformálva – és mindezekkel szoros összefüggésben – új formarendet teremt, ezáltal új hangokat szólaltat meg, és új mondandók megfogalmazására, új kifejezésekre vállalkozhat. Állítsunk képzeletben egymás mellé egy XX. század második felében készült Medgyessy Ferenc vagy Ferenczy Béni által, és egy Csurgai Ferenc által készített szobrot: két külön világgal, két külön szobrászati univerzummal szembesülhetünk.

A megkülönböztető jegyeket vizsgálva elsőként minden bizonnyal Csurgai Ferenc szobortárgyainak anyagáról kell megemlékeznünk: a betonról, amely a XX. század első harmada óta fel-feltünedező matéria az európai és a magyar szobrászatban is, amelynek tehát vannak előfutárai – Péri Lászlóra, de akár Bory Jenőre is gondolhatunk –, és vannak jelenkori alkalmazói – itt Gádor Magda munkásságára hivatkozhatunk –, de hosszú évtizedeken át szinte kizárólagosan ezzel az anyaggal dolgozó művészt aligha találunk mást Csurgai Ferenc mellett. (Persze ez a kizárólagosság igencsak viszonylagos: Csurgai festészeti, fotóművészeti, formatervezői, fényművészi munkásságáról sem feledkezhetünk meg.) És betonról, betonszobrászatról szólva ebben az esetben nagyon fontos tényező, hogy nem szokványos, az építészetben megfigyelhető, köznapi anyaghasználatról és -alkalmazásról van szó, hanem rendkívüli finomságú, különleges tulajdonságokkal felruházott olyan elemről, amelyet hosszú kísérletezéssel kiérlelt receptúrák alapján, gondosan kimért összetevők vegyítésével hoz létre és tesz alkalmassá a szobrász műveinek elkészítésére: mint például az ultraszilárdságú betont – amely Spránitz Ferenc szakmérnök közreműködésével született meg –, vagy mint a karbonszálas betonkompozitot, amely rugalmas szerkezetével, fantasztikus szilárdságával egyedülálló tulajdonságokkal felruházott plasztika-nyersanyagként áll előttünk. Ezek az anyagában vagy felületén színezhető, de különös szépségeiket önmagukban is hordozó beton-matériák olyan tömegformálás, formaképzés, szobrászi építkezés, felületalakítás lehetőségeit nyitják meg, amelyeket más anyagok nem: a finom beton egészen másként viselkedik mint a klasszikus szobrászati alapanyagok, a kő, a fa vagy a bronz, és ez még annak fényében is igaz, hogy a formaképzés eljárása a korábbi hagyományos technikai eljárásokéval tulajdonképpen azonos: itt is formába öntéssel, illetve mintázással alakul a mű. De viszont nem korlátozó tényező a méret, és szabadabb a tömegek egymáshoz kapcsolása, s ugyanúgy alkalmas organikus jellegű, mint konstruktív, geometrikus jellegű alakzatok, szerkezetek és testek megformálására, vázak és felületek, nyitott és zárt szoborelemek képzésére. Vagyis a különleges anyagból öntött, különleges betonból megformált szobor-mű új, korábban ismeretlen formavilágot tár elénk és új minőségű térszervező objektumként jelenhet meg.

Csurgai Ferenc ezen alkotásainak az anyagon és a technikán túlmenően a térszemlélet, a térkezelés, a térszervezés a hallatlan lényeges, önálló metódusokat tükröztető karakteres jellemzője. Falra függesztett, dombormű-, illetve pszeudo-dombormű-pozícióba helyezett kompozíciók, posztamensre állított, pontosabb kifejezés hiányában kisszobroknak nevezett alkotások, és egy függesztett mű alkotja ezt a műegyüttest, amelynek munkái messze túllépnek a tradicionális kisplasztika-műforma keretein. A hasábokba, hengeres- és keresztformákba foglalt, az organikus és konstruktív jelleg határvonalán egyensúlyozó, egyszer hol az egyikhez, hol a másikhoz közelítő plasztikák a tiszta, befoglaló keretben sík és meghajló felületekkel. palástokkal övezett testeket, vagy vázszerkezeteket hordoznak, és így egyszerre áttekinthető és nehezen feltérképezhető rendszereket tárnak a szemlélő elé. Míg Csurgai Ferenc korábbi alkotóperiódusaiban a súlyos, zárt formák voltak a hangsúlyosak, az újabb művek esetében inkább a könnyedséget, a légiességet, a szerkezetességet kell kiemelnünk. A belső terekkel, az áttörésekkel, az átláthatóságokkal és átjárhatóságokkal a valóságos tér és a szobor-tér összeolvadásának lehetünk tanúi. Konkrétan és átvitt értelemben az üresség plasztikai befoglalásának, a semmi intenzív megzavarásának szoborművei ezek a munkák. Mindez természetesen egészen másként jelentkezik egy kiállítótermi közegben, mint egy olyan szabad térben, ahol a szobrok az adott környezet léptékéhez adaptált, monumentális méretben valósulnának meg. Mert valójában erről van szó: Csurgai Ferenc ezen műveire azon túl, hogy a kiállítási plasztika funkcióinak, művészi küldetésének is maradéktalanul eleget tesznek – ritkán látni olyan bravúros szoborművet, mint a változó méretű, de azonos formájú, variatív elemekből képzett, a levegőben, illetve az ürességben lebegő, hallatlan dinamikus, szédítően mozgalmas spirál-kompozíció –, ezek a munkák valójában modellek: monumentális alkotások kismintái. És hogy milyen lehetőségek rejteznek bennük, azt a korábban megvalósult, a ceglédi kórházkertben az 1990-es évek óta három ütemben felállított monumentális, Csurgai Ferenc-alkotta, de sajnos csak nagyon kevesek által ismert betonplasztikák tanúsíthatják.

És nagyon vázlatosan áttekintve, mintegy csak felvillantva Csurgai Ferenc alkotásainak eme külső jellemzőit, most meg kellene vizsgálnunk azokat a tartalmi aspektusokat, azokat a szobrászi mondandókat, megjelenítéseket és kifejezéseket, amelyeket e különleges szoborelemek és szoborjegyek egymásra utalva hordoznak. A bűvös négyzetek egyszerre egzakt és transzcendens matematikai rejtélyei, a formarend által térbe rajzolódó kereszt-motívumok, vagy a szabályos testekre utaló geometrikus jegyek adnak egy-egy támpontot, megjelölnek néhány szimbolikus-metaforikus kört, hogy megkezdhessük értelmezési kísérleteinket, de a teljes együttes alapvetően az elvonatkoztatás, a fogalmiság szféráiba kalauzol. A gondolatiságnak abba a birodalmába, ahol kapcsolatokra és elválásokra, összefüggésekre és különállásokra, viszonyokra, erőkre, behatásokra és ellenállásokra, mozgásokra és mozdulatlanságokra, dinamikára és nyugalomra, szabályra és szabálytalanságra, biztosságra és bizonytalanságra, feszültségre és kiegyenlítődésre, mindezek fennforgására gondolhatunk és gyanakodhatunk. Mert a Csurgai-szobor nem az ún. valóság leképezése és nem is tükröztetése, hanem egy új, plasztikainak nevezett valóság kreációja. Tömegeiben, szerkezeteiben, testeiben és vázaiban, megtestesüléseiben és ürességeiben ott munkál a maga megfejthetetlen titkaival meghatározott és áthatott létezés.

Wehner Tibor