Egy képet nézek. Nem tudom, fénykép-e, vagy grafika, de hamarosan rájövök, hogy mindegy.
A felület lassan, ütemesen lélegzik, sóhajt, mintha félénken panaszkodna, aztán hirtelen felsikolt, szilánkokra törik, alázuhan valami sűrű éjfekete morajlásba, és onnan gömbölyödik elő megint óvatosan, hogy könnyezve felkínálja magát mindenféle feszítő, hasító hangzatoknak, amik ádázul tépni kezdik a bőrét, szúrják, böködik, amíg a fájó gyönyörtől űzve és kifulladva el nem omlik tehetetlenül, várva, hogy újjáéledhessen.
Dráma zajlik, elejétől a végéig, és megint, és megint, mintha valaki vezényelné valahonnan. Egy láthatatlan rendező, vagy karmester. Vagy szobrász? Festő? Egy költő netán? A dráma nem színpad meg díszlet, meg szereplők, hanem a dráma éppúgy a nézőtér is. Én most a nézőtéren ülök, és része vagyok mindannak, ami történik, mert ez rólam is szól. Úgy érzem, tudnom kell valamit a láthatatlan karmesterről. Nevet, címet, valamilyen adatokat. Aztán csak ülök, és figyelek.
A dráma sokkal több, mint előadás. Az élet egészét rejti, még akkor is, ha látszólag csak részleteket mutat meg. Az élmény fogalma tökéletesen példázza ezt. Minden tapasztalás, legyen az külső, vagy belső, amit az élmény szóval illetünk, úgy tartalmazza magában egész létezésünket, mint mag a növényt. A művész tudja ezt, ő azért dolgozik, azért készít előadást, műtárgyat, költeményt, mert hiszi azt, hogy ezt mindenkinek tudnia kell. A művész verejtékkel, könnyel, kacagással gyúrja a művét saját életéből, érezve azt, hogy ez a saját élet talán a létezés kulcsát rejti. De a néző nem tudja. Ó, ez csak egy film, mondja a néző, mert abban a pillanatban, amikor a dráma megérinti, a néző megijed. Elég bajom van így is, mondja magában, a látványosság elég nekem, az rendben, de ne kelljen már ezt az egészet komolyan venni. Aztán megvacsorázik, és azt mondja a gyerekének: Jól van, legyél művész, ha annyira akarod, azt mondják az okosok, hogy a művészet az élt sója, ezért akkor csinálj jó látványos dolgokat, mert azzal lehet pénzt keresni, és én nem akarlak öreg napjaimra is téged eltartani. Aztán hátradől, és hozzáteszi: egyébként meg sokkal jobban örülnék, ha valami komoly szakmát választanál. Ezután együtt nézik a tévét, ahol a hollywoodi géppisztolyos igazsághős megígéri a rosszfiúnak, hogy futni hagyja, majd miután kiszedte belőle az információt, agyonlövi, és flegmán így szól: hazudtam. Mindenki önfeledten kacag a poénon. A gyerek pedig azt gondolja, hogy ő azért művész lesz, de megfogadja az apja tanácsát. Jó buli lesz, hiszen mindent lehet csinálni, úgyse vesz itt senki semmit komolyan, kivéve persze a lazaságot.
A művész nem hazudik. Ha akarna, sem tudna, mert a művészet csak igaz lehet. A művészet élmény, ami a létezés módozatait rejti magában, akár a mag a termés lehetőségét. A néző bizalma és bátorsága a termőtalaj, ami a magot befogadja, megóvja és fölneveli. A kiszáradt talajból csenevész, beteg növény nő.
Az élet helyes végrehajtásának a módja adott. Az emberiség kultúrtörténetének a legjava tanúskodik erről. Ez a mód mindenki számára hozzáférhető, aki képes a sorsát a kezébe venni, vizsgálni, alakítani és gyönyörködni benne, akármilyen legyen is. Az útmutatást a művészet adja. A valódi művészet az, ami példát mutatva jár előttünk, hogy önmagunk, egyúttal az egész általunk tapasztalt világ félelem nélküli kutatóivá váljunk, független szemlélőivé örömeinknek, szenvedéseinknek és harcainknak. A valódi művészet segít, hogy fényt deríthessünk arra, ahogyan a dolgok vannak.
Ebben az értelemben minden emberi ismeret, ami a világot egységben képes látni, nevezzük akár vallásnak, vagy tudománynak: művészet.
Csurgai Ferenc aszkéta. Természetesen nem a szó testi értelmében, sokkal inkább a szellem aszkétája egy önmagát, saját késztetéseit és reakcióit mintegy kívülről, független szemlélőként vizsgáló emberként, akinek a számára élete minden jelensége, annak bonyolult társadalmi viszonyrendszerétől kezdve, közvetlen emberi kapcsolatain keresztül saját testi jellemvonásainak kíméletlen vizsgálatáig egyfajta küzdőtérként, folyamatos szellemi kalandok és kihívások tárházaként jelenik meg. A világnak, és benne önmagunk pszichofizikai valójának ez a fajta értelmezése olyan tudati mozzanatokra irányítja a figyelmet, melyek ősi kultúrák gerincét képezték évezredek óta, lehetővé téve az arra érdemes ember számára a szenvtelen önvizsgálat művelésének és a világban való jelenlét maximális intenzitásának átélését egyaránt. Legyen nyilvánvaló, hogy önmagam vizsgálata itt nem csak a saját testi valómra, vagy érzelmi világomra vonatkozik, hanem az általam tapasztalt -tudott dolgok összességére, a szó ontológiai értelmében, minthogy a világ átélésének egyetlen adekvát formája az, hogy minden, amit kívül – belül tapasztalok, jelesül: minden ami van, az én magam vagyok. Az önkutatás a szellem legnehezebb, legegyszerűbb és legnemesebb aktusa. Az aszkéták lemondása szükséges ahhoz, hogy megszabadulhassak téves és félrevezető önazonosításaimtól, rangomtól és törekvéseimtől, és szembe tudjak nézni a felelősséggel, amikor az ember minden létezőt önmagaként szemlél.
Lényegében véve kétféle szellemi alapállás létezik: a kételkedésé és az elfogadásé. A valódi művész olyan kutató, aki mindkettőt egyidejűleg gyakorolni képes. Alkímiai hasonlattal élve ez nem más, mint a "solve et coagula", az oldás és kötés művelete, melynek során a tapasztalati világ elemeit szét kell választani, oldani és tisztítani kell, hogy aztán a szellem által átlényegítve és megnemesedve, újraegyesülhessenek egy tökéletes kristály formájában.
Csurgai Ferenc alkímista. Az alkímista tudja, hogy ha következetes és őszinte, a nyomára juthat valami lényegesnek. Nem tesz mást, minthogy mindazt, ami benne gondolatként, érzetként, homályos vagy élénk emlékkép formájában előbukkan, úgy használja, mint képlékeny, gyúrható, formába önthető és csiszolható anyagot, afelé törekedve, hogy megvalósítsa a nagy művet, az opus magnumot, ami valójában gyémántszilárddá és áttetszővé nemesedett önmaga. A műalkotás a maga anyagi formájába öntve, faragva, csiszolva, színezve, rajzolva, vagy épp fényképen rögzítve ennek a belső műveletnek a tárgyi dokumentuma. Tanúskodik a szándék eltökéltségéről, a gondolat tisztaságáról, a figyelem koncentrációjáról, az érzés mélységéről, a mozdulat erejéről és pontosságáról. A valódi műtárgy mérföldkő azok számára, akik ezen az úton járnak.
Csurgai Ferenc pedig valódi művész, de ezt nem is kell mondani.
Az előadásnak vége, kezdődik.